Előző cikkünkben az átlagos terheléssel élők illetve az állómunkát végzők sarokfájdalmainak okairól polemizáltunk, most lássuk a nagyobb csoportot, akiket a sarokfájdalom sújt: a futókat!

 A futóknál a sarokfájdalom 99%-ban az alábbi módokon alakul ki:1., A bemelegítés nélküli terhelés – mint majd minden sportnál – alapvető rizikófaktor esetünkben is.2., A futás utáni gondos lenyújtás elmaradása (főleg a vádli esetében) a kettes számú ok.3., A fokozatosság elvének be nem tartása – vagyis az ész nélküli rohangálás – szintén játszik.

A kellő bemelegítés és a sportolás után az erősen igénybe vett inak, izomcsoportok gondos lenyújtása szinte minden sportoló számára alapvetés, nem is untatjuk vele önöket, azonban a fokozatosság elve korántsem élvezi a futótársadalom kiemelt figyelmét, pedig legalább olyan fontos mint fentebb említett két társa. Tipikus magatartás a 30-as, 40-es korosztálynál, hogy a megelőző 15-20 év tohonya – egyes esetekben hedonista – életmódját szeretnék heti két órában letudni valamilyen testmozgással, többnyire futással vagy kerékpározással. Nincs is ebben semmi kivetnivaló, sőt csak tiszteletet érdemelnek azok, akik – ha kicsit késve is – akár lelkiismereti okoktól, akár mozgáshiánytól vezérelve, netán az évek során beszerzett zsírpárnák leradírozása végett kezdenek valamilyen testmozgásba! DE! És ez egy nagyon fontos DE, a testet ugyan képes az ego és az akarat ideig-óráig megerőszakolni, azért a test az úr. Előbb vagy utóbb az edzetlen test szigorúan benyújtja a számlát a legenyhébb esetben izomlázként, a durvább sztoriknál ínhüvely és egyéb gyulladások formájában, nem ritkán egy kiadós sarokfájdalomként. Arról nem beszélve, hogy a tüdő és a szív milyen irgalmatlan terhelést kap olyankor, amikor az addig például a maratonfutást pusztán fotelből művelő sportoló gondol egyet egy átmulatott szombat éjjel után és egyhuztomban el óhajt futni Párizstól Moszkváig.

Hiába azonban a gondos bemelegítés, a fokozatos terhelés és a futás utáni lelkiismeretes izomlenyújtás, ha nem megfelelő lábbelit viselünk futás közepette. Általánosságban a talp egészsége érdekében a vékony talpú (kínai üzletekben igen nagy tömegben fellehető) lábbelik eleve felejtősek, nem csak a sarokfájdalom szempontjából. Futás - és általában sportolás - közben a túlzottan vékony talpú cipők hatványozottan kártékonyak a talp és a lábfej egészségére. Korábbi cikkünkben már kifejtettük az egyedi talpbetét jelentőségét a fokozott igénybevételt jelentő sporttevékenységek tekintetében. Most sem mehetünk el szó nélkül azonban egy fontos dolog mellett: a csillivilli zseléstalpú futócipők egyetlen nagy előnye, a szinte elhanyagolható súlyuk. Semmi egyéb! A talp és a lábfej csontjainak helyes tartása szempontjából ezek a méregdrága cipők – bár fenemód kényelmesek – hihetetlen károsak, borzasztóan elkényelmesítik a talp izmait.

No és akkor vegyük elő újra a józan paraszti eszünket: futás közben önkéntelenül is előrehelyezzük a súlypontunkat, ennek ellenére – kivéve a sprint számokat – a sarkainkkal fogunk talajt úgy, hogy közben a lábfejünk azt érzékeli, mintha hátrafelé dőlnénk, hisz a sarokcsont hátrafeszül. A futásnál egyébként sem az elrugaszkodás veszi a legjobban igénybe az izmokat és az ízületeket, abban segít a kar és a másik láb lendítő ereje. Terhelés szempontjából klasszisokkal nehezebb a repülési szakasz utáni talajfogás és az azt követő, a futás sebességétől függő fázis, a támasztás ahol a lábszár és a vádli izmai fékező, úgynevezett excentrikus (vagyis a test középpontjához képest távolodó) munkát végeznek brutális nyomást gyakorolva a hátrafeszülő sarokcsontra. Rossz belegondolni milyen ambivalens terhelés ez a sarokcsontnak és az azt tartó inaknak egy hosszabb távú versenyen több ezerszer. Egyáltalán nem fontos statikai szakvizsga annak belátásához, hogy az egyetlen üdvözítő megoldás a sarokfájdalom elkerülésére - lábbeli szinten - a sarokemelés, megfelelő magasságú és keménységű egyedi talpbetéttel.

Sarokfájdalom